Mostantól két születésnapom van egy évben. 2016 szeptember 14.-én, két nappal fiam után és egy nappal párom születésnapjaelőtt.
Nem voltam túl jó passzban az utóbbi időben. A váratlan haláleset, Petra lebegése, a pótvizsgája elbukása, a harc, hogy hol is éljen tovább, az állandó pénzhiány...és akkor azért a munkahelyemen sem tudtam úgy teljesíteni...szóval gondom volt elég.
Aznap, szerdán első alkalommal csináltam autómatricázást...ráadásul egy nagy teherautó volt az áldozat....de ez majd egy másik történet lesz.
Szép napos idő volt, ami azért jó, mert a Halle, a csarnok, üvegablakú és jól felmelegedett. Nagyon kifáradtam. Stefan nem akarta egész nap csinálni, de rosszul számolt: este 7-re lettünk készen. Egész nap nagyon vágytam arra, hogy egy jó hideg fagyit ehessek. Csak ez lebegett a szemem előtt. Alig vártam, hogy végezzek.
Sterdánként TaiChi-ra szoktam menni, de ma ehhez is fáradt voltam.
Még fehivtam a párom, hogy vegyek-e valamit. A nemleges válaszra én hülye, tényleg nem mentem be az áruházba. Pedig az a fagyi...
Elindultam haza. Nagyon szép úton jártam haza, kis, elhagyatott út, nem sok autó jár arra. Sajnos elég keskeny utakkal. Kicsi falvakkal. Várral és fura alakú hegyekkel. Elhatároztam, hogy lassan fogok menni, mert nem vagyok a topon. Szóval csak szépen, lassan.
Éppen rákanyarodtam a kis útra, amikor egyszerre csak nem tudom mi történt... nem csináltam semmit, hallgattam a zenét, éppen énekelni akartam, amikor is nagyon a szélére kerültem az útnak. Megijedtem, hogy elviszem az oszlopot és vissza akartam kapni a kormányt. Túl nagy volt a mozdulat, átkerültem a másik oldalra pillanat alatt. próbáltam visszakapni a kormányt, hogy az úton maradhassak...de nem sikerült...csak azt érzékeltem, hogy ez nem jön össze.
Nagyon gyorsan ott volt a bokor. Becsuktam a szemem, megpróbáltam megfeszíteni magam, hogy ne csapódjak ide-oda, mint egy rongybaba...kapaszkodtam...Éreztem, hogy pörög az autó. Nem tudtam mennyit bukfenceztem. Nagyon hamar abbamaradt a mozgás. Fejjel lefelé lógtam. Azonnal kikapcsoltam magam. Lekapcsoltam a magnót. Kivettem a kulcsot. Éreztem, hogy nem érzek fájdalmat, tehát nem sebesültem meg. Próbáltam megkeresni a telefonom. Nem találtam. Ezért elkezdtem szisztematikusan a hátsó ülésre pakolni a cuccokat. Nem tudtam, mi merre van... Nekikezdtem keresni a kijáratot. Nem tudtam, hogyan áll a kocsi. A jobb hátsó ablak volt legfelül. Megpróbáltam letekerni az ablakot. Kimásztam. Segítséget kellett kérnem. Amikor kidugtam a fejem a kocsiból, nem is láttam az utat. Nem értettem, hogy hol vagyok. Kimásztam a kocsiból. Integettem, mert megláttam egy autót. Nagy sokára jött egy ember. El tudtam neki mondani, hogy mi történt, láttam a fején, hogy egészen meg van döbbenve. Hívta a rendőröket. Aztán megkértem, csöngessen meg, visszamászom a kocsiba. Meg kell találnom a telefonom... Visszamásztam és szerencsésen megtaláltam a telót. Hívtam Józsit, aki szerintem nem is értette , mit mondok. Elkezdett rohanni, szerintem.. Lassan kezdtem felfogni, mi is történt. Nagyon fura volt, hogy nem paráztam be, nem kezdtem el hisztizni, teljesen tisztának éreztem magam...teljesen érthetően tudtam felelni a kérdésekre...
Aztán jött egy nő, aki lovagolni volt és látták a repülést. DE miután látta, hogy jól vagyok, elment. Hamarosan megérkeztek a rendőrök. Eddigre azonban már úgy éreztem, kéne mégis a mentő. Nagyon fájt a derekam.
Közben Józsi is megjött.
Elsőre senki sem találta a kocsit. Jól elrejtettem a bozótba. Pont ott volt egy bokorcsoport.Persze fákkal, de elrepültem közöttük. A csipkebokor jól megfogott, ugyanakkor meg is fordított. Puhára estem. Az őrangyalaim szép puha tenyerükön megtartottak.
Megjöttek a mentők, rögtön kezelésbe vettek: lefektettek, vérnyomás, EKG, kikérdezés, tapogatás...még infúziót is be akartak kötni, de az nem sikerült. Nincs egy használható erem... aztán elindultunk Aalenbe a kőrházba. Szegény Józsival nem tudtam beszélni, ő meg nem értett senkit...pedig a trailert meg kellett várnia...majd hínom kell a kórházból, hogy mi van.
Na, akkor kezdtem el nagyon sírni...hogy én nem halhatok meg, hiszem most halt meg a gyerekeim apja, most nem hagyhatom őket egyedül...
Kórház. Bevittek, röntgen, és UH is. Mondjuk a röntgenre el kellett gyalogolnom. De az UH készüléket betolták. Szerencsére nem találtak semmit, mehettem haza. Kaptam egy ki fájdalomcsillapítót. Hívtam is Józsit, aki még nem ért haza. Jöhetett egyből...
Kisebb bonyodalom után megtalált. Mentünk haza...
Eléggé ki voltam, sírtam, folyamatosan sírógörcs kerülgetett.Szerencsére nem volt Józsinak egyenlege és nem tudta anyuékat értesíteni...A doki azonnal betegácsiba írt, másnap kötelező jelenéssel a háziorvosnál...
A következő hétre is fel akart venni, de aztán elengedett azzal, hogy vasárnap este döntsem el, hogy dolgozni vagy hozzá megyek...
Pénteken mentünk el az autót elintézni... Kifizetni az elszállítást, eltüntetést. Sajnos, otthagytuk a kocsit. Rengeteget kellet fizetni, Még úgy is, hogy sikerült az ADACre ráterhelni. Azóta már néhányan megvették volna a roncsot.
Aztán kiszedtük a privát dolgaim...
Folyamatos depis hangulat, sírógörcs...
Lassan épülök fel, de még nem az igazi. Másnap már autót kellett vezetnem. Két hét múlva meg haza...
Újjászülettem, de egyelőre nem érzem azt, amit a sok okos könyv ír... csak a derekam fáj még mindig.
