Megint elérkezett az idő, hogy valami újba kezdjek.
2018. augusztusa van kaptam egy új lehetőséget az újrakezdésre. Újra az iskolapadba ülök és valami egészen mást fogok csinálni mint eddig.
Hosszú és rögös út vezetett idáig. Három és fél évvel ezelőtt Németországban kezdtem új fejezetet. Másfél évig a vendéglátásban, aztán egy nagyszerű embernek köszönhetően választott szakmámban, a kiadványszerkesztésben, ami itt azért nagyságrendekkel többet jelentett mint otthon. Sokkal.
De rájöttem, hogy ez még mindig nem az, amit szeretnék. Egész nap a számítógép előtt ülni egyáltalán nem az én világom. Tetszett amit csináltam - különösen a sportruházat megtervezése különböző egyesületeknek és a minta szabásmintára való átdolgozása, hogy készen is olyan jól nézzen ki mint a terveken, de... egy idő után hiányérzetem lett.
Hosszas beszélgetések után körvonalazódott, hogy merre kell forduljak. Kipróbáltam és úgy érzem, igen, ezt akarom csinálni. Szeptembertől elkezdem az Idősgondozói iskolát, 3 év alatt megszerzem a megfelelő képesítést. Aláírtam mindenféle papírokat, már visszafelé számolom a napokat a kezdésig.
Annyira erős benenm a segíteni akarás, a szenvedések enyhítése iránti vágy, az utolsó napok szebbé tétele, hogy magamat is csodálkozva figyelmet. Honnan jön ez a vágy? Miért?
Választott otthonom lehetővé teszi nekem, hogy 47 évesen új területen bizonyíthassak.
Ahhoz képest, hogy mások rögtön elsején nekiállnak a megigért naplónak (márpedig idén igenis írni fogom a blogom), hát nekem ez most csak így sikerült.
Január 17-e van, kedd.
Rögötn betegséggel kezdtem ezt az évet, ami nem jelent jót az álmoskönyvek szerint...szerintem sem :) de majd meglátjuk. Röpkének gondolt megfázás, lógó, beduguló orr, tösszügés. Aztán a korai munkakézdés ( már 2-án megkezdődött a szorogskodás) sem segített. Hiába volt rövid a hét, Vizkereszt, vagy amit akartok. Rögtön hosszú hétvégével kezdtük az évet itt Németországban. Reménykedtem, hogy a 3 nap alatt csak kikúrálom magam, de péneken elkezdte köhögni is...na ennek fele sem tréfa. Persze, a kis lelkiismereteke bement dolgozni...két napig bírtam. Kedden hazafelé beugrottam a házidokihoz, aki rögöt ágynyugalmat javasolt. Érdekes volt. Bementem, elmondtam a panaszom, kikérdeztek, levettek pár csepp (kis kémcső) vért...5 perc múlva itélet: csak vírusok, nem akar antibiotikumot adni...mondom, hála az égnek...de azért valamit? köhögés ellen? Kiegyeztünk egy orrcseppben. Meg sok alvás...tea. De csínján a mézzel, mert akkor meg a diabétesz játszhat...Na köszi. Már megettem vagy 1 kg mézet mióta betegnek érzem magam... Következő két nap alvás, alvás, fekvés mag alvás. És láss csodát, már csak napi egyszer akartam megfulladni. Juhuu, vasárnap esti döntés, mehetek dolgozni. Aztán hétfőn még nem volt rossz, de viszonylag sokat köhögtem az itthoni nyugihoz képest. Kedd meg katasztrófa..újra el kezdett folyni az orrom... :(
Ennyi...hideg van.
Nagyon.
Még annál is hidegebb. Ma reggel -14 fokkal indultam el. Később a -16ot is elérte... gyönyörű tiszta égbolt. És igen, köd. KÖD !!! Hihetetlen...Tényleg ott élek most, ahol a felhők születnek :) Jó, nem volt nagy, de akkor is. Pelyheskén csücsült a hófedte szántóföld felett. Még gondolkodott rajta, hogy otthagyja-e a földet, elrugaszkodjon-e, vagy visszabújjon, felszívodjon...Persze mire este hazafelé újra arra mentem, már olyan sötét votl, az orromig sem láttam. Na jó, a lámpám által megvilágított 15-20 métert láttam...
Azért itt jegyzem meg, hogy már tegnap este csontszáraz utakon hajóztam...ha szabad ilyen képzavarral élnem. Múlt hét végén még azon izgultam, hogyan jutok el a munkába, mert még vasárnap is néha hüfergeteg volt, reggelre is leesett pár centi...rossz volt hétfő reggel menni, csúszott mint a nyavalya...de hétfő este már tiszta utak vártak, kedden meg szárazak voltak az utak...bámulatos...
Hideg lesz. Nagyon. Gyönyörű, tiszta égbolt alatt kocsikáztam hazafelé. Apró gyémántokként ragyogtak a csillagok. A Göncölszekér, az Orion és a többiek. Nagyon nem gyönyörködtem bennük, mert hamar lefagyott az arcom, igyekeztem a meleg lakásba...
Asszem visszamenélegesen is kellene írnom...régi adóságaim vannak még :)
Mostantól két születésnapom van egy évben. 2016 szeptember 14.-én, két nappal fiam után és egy nappal párom születésnapjaelőtt.
Nem voltam túl jó passzban az utóbbi időben. A váratlan haláleset, Petra lebegése, a pótvizsgája elbukása, a harc, hogy hol is éljen tovább, az állandó pénzhiány...és akkor azért a munkahelyemen sem tudtam úgy teljesíteni...szóval gondom volt elég.
Aznap, szerdán első alkalommal csináltam autómatricázást...ráadásul egy nagy teherautó volt az áldozat....de ez majd egy másik történet lesz.
Szép napos idő volt, ami azért jó, mert a Halle, a csarnok, üvegablakú és jól felmelegedett. Nagyon kifáradtam. Stefan nem akarta egész nap csinálni, de rosszul számolt: este 7-re lettünk készen. Egész nap nagyon vágytam arra, hogy egy jó hideg fagyit ehessek. Csak ez lebegett a szemem előtt. Alig vártam, hogy végezzek.
Sterdánként TaiChi-ra szoktam menni, de ma ehhez is fáradt voltam.
Még fehivtam a párom, hogy vegyek-e valamit. A nemleges válaszra én hülye, tényleg nem mentem be az áruházba. Pedig az a fagyi...
Elindultam haza. Nagyon szép úton jártam haza, kis, elhagyatott út, nem sok autó jár arra. Sajnos elég keskeny utakkal. Kicsi falvakkal. Várral és fura alakú hegyekkel. Elhatároztam, hogy lassan fogok menni, mert nem vagyok a topon. Szóval csak szépen, lassan.
Éppen rákanyarodtam a kis útra, amikor egyszerre csak nem tudom mi történt... nem csináltam semmit, hallgattam a zenét, éppen énekelni akartam, amikor is nagyon a szélére kerültem az útnak. Megijedtem, hogy elviszem az oszlopot és vissza akartam kapni a kormányt. Túl nagy volt a mozdulat, átkerültem a másik oldalra pillanat alatt. próbáltam visszakapni a kormányt, hogy az úton maradhassak...de nem sikerült...csak azt érzékeltem, hogy ez nem jön össze.
Nagyon gyorsan ott volt a bokor. Becsuktam a szemem, megpróbáltam megfeszíteni magam, hogy ne csapódjak ide-oda, mint egy rongybaba...kapaszkodtam...Éreztem, hogy pörög az autó. Nem tudtam mennyit bukfenceztem. Nagyon hamar abbamaradt a mozgás. Fejjel lefelé lógtam. Azonnal kikapcsoltam magam. Lekapcsoltam a magnót. Kivettem a kulcsot. Éreztem, hogy nem érzek fájdalmat, tehát nem sebesültem meg. Próbáltam megkeresni a telefonom. Nem találtam. Ezért elkezdtem szisztematikusan a hátsó ülésre pakolni a cuccokat. Nem tudtam, mi merre van... Nekikezdtem keresni a kijáratot. Nem tudtam, hogyan áll a kocsi. A jobb hátsó ablak volt legfelül. Megpróbáltam letekerni az ablakot. Kimásztam. Segítséget kellett kérnem. Amikor kidugtam a fejem a kocsiból, nem is láttam az utat. Nem értettem, hogy hol vagyok. Kimásztam a kocsiból. Integettem, mert megláttam egy autót. Nagy sokára jött egy ember. El tudtam neki mondani, hogy mi történt, láttam a fején, hogy egészen meg van döbbenve. Hívta a rendőröket. Aztán megkértem, csöngessen meg, visszamászom a kocsiba. Meg kell találnom a telefonom... Visszamásztam és szerencsésen megtaláltam a telót. Hívtam Józsit, aki szerintem nem is értette , mit mondok. Elkezdett rohanni, szerintem.. Lassan kezdtem felfogni, mi is történt. Nagyon fura volt, hogy nem paráztam be, nem kezdtem el hisztizni, teljesen tisztának éreztem magam...teljesen érthetően tudtam felelni a kérdésekre...
Aztán jött egy nő, aki lovagolni volt és látták a repülést. DE miután látta, hogy jól vagyok, elment. Hamarosan megérkeztek a rendőrök. Eddigre azonban már úgy éreztem, kéne mégis a mentő. Nagyon fájt a derekam.
Közben Józsi is megjött.
Elsőre senki sem találta a kocsit. Jól elrejtettem a bozótba. Pont ott volt egy bokorcsoport.Persze fákkal, de elrepültem közöttük. A csipkebokor jól megfogott, ugyanakkor meg is fordított. Puhára estem. Az őrangyalaim szép puha tenyerükön megtartottak.
Megjöttek a mentők, rögtön kezelésbe vettek: lefektettek, vérnyomás, EKG, kikérdezés, tapogatás...még infúziót is be akartak kötni, de az nem sikerült. Nincs egy használható erem... aztán elindultunk Aalenbe a kőrházba. Szegény Józsival nem tudtam beszélni, ő meg nem értett senkit...pedig a trailert meg kellett várnia...majd hínom kell a kórházból, hogy mi van.
Na, akkor kezdtem el nagyon sírni...hogy én nem halhatok meg, hiszem most halt meg a gyerekeim apja, most nem hagyhatom őket egyedül...
Kórház. Bevittek, röntgen, és UH is. Mondjuk a röntgenre el kellett gyalogolnom. De az UH készüléket betolták. Szerencsére nem találtak semmit, mehettem haza. Kaptam egy ki fájdalomcsillapítót. Hívtam is Józsit, aki még nem ért haza. Jöhetett egyből...
Kisebb bonyodalom után megtalált. Mentünk haza...
Eléggé ki voltam, sírtam, folyamatosan sírógörcs kerülgetett.Szerencsére nem volt Józsinak egyenlege és nem tudta anyuékat értesíteni...A doki azonnal betegácsiba írt, másnap kötelező jelenéssel a háziorvosnál...
A következő hétre is fel akart venni, de aztán elengedett azzal, hogy vasárnap este döntsem el, hogy dolgozni vagy hozzá megyek...
Pénteken mentünk el az autót elintézni... Kifizetni az elszállítást, eltüntetést. Sajnos, otthagytuk a kocsit. Rengeteget kellet fizetni, Még úgy is, hogy sikerült az ADACre ráterhelni. Azóta már néhányan megvették volna a roncsot.
Aztán kiszedtük a privát dolgaim...
Folyamatos depis hangulat, sírógörcs...
Lassan épülök fel, de még nem az igazi. Másnap már autót kellett vezetnem. Két hét múlva meg haza...
Újjászülettem, de egyelőre nem érzem azt, amit a sok okos könyv ír... csak a derekam fáj még mindig.
Hosszú évek vágyódása után teljesült ez a vágyam is. Eljutottam a körösfeketetói vásárba.
Na igen
Egyszer látni kell.
Pénteken 6kor indultunk. Éjfélre voltunk a szálláson, amit előző nap foglaltunk le a neten. Fejesugrás az ismeretlenbe. Úgy, hogy már zárva lesz, mire odaérünk. Roppant segítőkész leánykával beszéltem telefonon, aki rendesen eligazított, így semmi probléma nem merült fel. Megtaláltuk a szállást és nagyon elégedettek voltunk.
Mondjuk az út oda....az utolsó 30 km nagyon hosszú volt. Macskaköves út váltakozott az aszfalttal, teljesen random. Mindez éjjel, tök sötétben.
Sajnos nem sokat láttunk belőle, csak a szállást. Reggeli után innen indultunk aztn a vásárba.
Az utolsó 5 kilométeren már csak lépésben araszoltunk. És mivel Negreni nagyon hosszú község, hosszan gondolkodhattunk, hol is parkoljunk le, hogy ne kelljen kilométereket gyalogolni. A faluban ahol az összes lakos kertje alkalmi parkolóvá változott. Mi rendületlenül haladtunk befelé, és viszonylag jó helyen sikerült parkolnunk. Még nagy sár sem volt, sőt, Pottyantós WC is volt a parkolóban.
Sajnos nem olyan körülmények és előzmények után jutottam el ide, ahogy elképzeltem, de minden nem jöhet össze. Szóval vissza szeretnék majd menni, nem félpénzzel...
Vannak szép dolgok is, de igazából egy hatalmas bolhapiacnak néz ki az egész. A sok kacat, amit szorgalmasan összeszedtek Európa bolhapiacain, a sok szemét, használhatatlan apróság hihetetlen kavalkádja. Aztán a szegényember helyzetének kihasználása, vagy csak a plázák hiánya: de az ömlesztett, őrült mennyiségű ruhadombok és cipőhegyek megdöbbentő látványa beleégett a retinámba.
Persze voltak szép népviseletek (vettem is egy sép széki kabátkát, bár több mindent vehettem volna), szőttesek, bőrkabátok, kiegészítők...de itt is lassan megfizethetetlenek...
Aztán a sok régiség: rengeteg. Köztük elszórva egy-egy értékesebb darab, amit csak az értő szem vesz észre. A többi szemfényvesztés.
Aztán a sok finomság: mézek, és járulékaik, halva minden mennyiségben, némi zöldség, gyümölcs, DINNYE!!!
És hogy ne maradjunk éhen, a sok kifőzde, körtüskalácsos, lángosos (sikerölt olyan helyen beállnunk a sorba, ahol nem beszéltek magyarul, cserébe kiirva is csak románul volt...megoldottam :) ) és a rengeteg husos: mics minden menyiségben, rablóhús...stb. Senki nem maradt éhen
Elképesztő, mennyire tudnak emberek, főleg férfiak lelkesedni…
Ezrek, tízezrek gyűlnek össze, hogy egyszerre üvölthessenek, tomboljanak azt ünneplendő, hogy 22 ember rohangál egy zöld mezőn egy kerek valamit kergetve amit saját maguk rúgtak el hogy azután egy hálóval megakaszthassák az útját…
Nem értem.
Vagy mégis.
Ősi ösztön ez, összetartozást keresni, mert ugye, egységben az erő. Ezért van akkora ereje egy törzsi táncnak is… (vagy a moldvaiban egy övesnek…) Ez ugye ma már kevesek kiváltsága. Ezt pótolják a sportesemények…
De én nem szeretem… irtózom minden tömegtől, a lelkesedéstől, a rajongástól. Utálom, ha rajongani kell valamiért, vagy valakiért. A színházban sem szeretem a vastapsot. Rendben, megtapsolom, megérdemlik…..de hogy perceken, tízperceken keresztül verjem a tenyerem…soha. Ezek a "cirkuszok" meg aztán végképp csak arra kellenek, hogy eltereljék a figyelmet, elkendőzzék a valóságot, hamis illúziókba ringassák az embereket. A közösségi érzéshez inkább visszalépek a tánchoz. Egy jó öves - akár fél órán át…az igen. Mondjuk nézni az is unalmas lenne…
Ez a szösszenet egy meccs alapján született. De aztán jött az EB…
Nem, nem változott a véleményem, de van egy másik nézőpont…a meccs, a csapatjátékok a háborúk kicsinyített változatai. Ma már nem vívunk olyan háborúkat mint a középkorban, nincsenek lovagok, nincsenek lovagi játékok… Egy-egy ilyen világverseny, európai verseny olyan, mint egy lovagi torna…az országok kicsiben versengenek egymással a presztízsért, az elismertségért, a dicsőségért…Az emberek meg szeretnek a győztesek mellé állni…népszerűséget szerezni, lubickolni a dicsfényben… a politikusok is. Ők már nem állnak ki maguk a küzdőtérre (bár biztosan lenne pár, aki maga is szívesebben rúgná a labdát), de szükségük van a visszaigazolásra. Mondjuk ez nem magyarázza és nem menti a magyar kormány esztelen stadionépítéseit, a foci parttalan támogatását...
Igazából nincs csattanó, nincs vélemény, nincs feloldás...csak leírtam...
Régebben, amikor egy-egy völgyzáró gátat csodáltam, mindig eszembe jutott, milyen lehetne azon felmászni. Aztán volt egy kémes film, amiben a főszereplő egy ilyen gát falán ereszkedik le.. Vagy valami ilyesmi…nagyon irigyeltem.
Aztán pár napja a FB-n megláttam ezt az új vasalt utat….Uuuuu…ez kell…
Párom rögtön benne volt, bár feltétel volt, hogy a frissen vásárolt viaferrata szetje megérkezzen . Pénteken itt volt…juhuuuu. Mondjuk nincs közel. 400 km. Keresztül Bajorországon és fél Ausztrián
Zillertal, Schlegeis Stausee.
Utána néztem, megrendeltem a jó időt, elkészültünk. Szombaton korán indulás, kávé, szendvicsek… Pont a hegyekhez érve, már messziről látszott, hogy nem ezt az időt képzeltük el…és el is kezdett szakadni az eső. Nem baj, átkelünk 3-4-5-6 hegyláncon, ott tuti jó lesz az idő. Hát nem. Míg Innsbrucknál legalább nem esett és egy napfoltocska volt a Hafelekarr felett addig a Zillertal bejáratánál megint szemerkélt és a távolban nyomorúságosan sötét felhők voltak…
Nem volt jó érzés. De nem adtuk fel, ha már ilyen messzire eljöttünk…
Haladtunk egyre beljebb a hegyek közé… aztán egy lámpánál 10 percet ácsorogtunk. Utána megértettük, miért. Olyan szűk alagúton kellett átmenni, ahol egy autó fért csak el…
a következő alagútnál nem volt lámpa…pont a kérdésem után, vajon mi van, ha szembejön valaki, termett ott egy busz….tolatás. Persze már sokan voltak mögöttünk és a szűk alagútban amúgy sem volt egyszerű mutatvány…leizzadtam a végére.
Utána jött a fizetős szakasz: 13 km alatt 800 méter emelkedés. Szerencsére Józsi megkönyörült rajtam és átvette a vezetést :)
Hát, picit pezsgett fent a levegő, ahogy Aszterix mondaná…szitált az eső. Persze én nem hagytam, hogy feladjuk :) Nézzük csak meg azt a gátat először :) Gyönyörű…Ez a kék, kékeszöld…egészen elvarázsolt…És körben a hegyek…
Nem kicsi… magas. 138 méter magas a gát. Na jó, vágjunk bele. Láttuk, hogy ketten lefele igyekeznek, tehát meg lehet csinálni… összeszedtük a dolgokat és elindultunk
Nagy kaland, mondhatom. Nagy élmény :) De nem volt annyira nehéz, akár még egyszer is megcsinálta volna, de Józsi nem akarta.. Rendben, akkor menjük csináljunk még valamit.
Ettünk először is, mert bőven benne voltunk az ebédidőben. Aztán persze ő nem mondott semmi javaslatot, ezért elindultunk egy vízesés felé….persze hogy rossz úton, de kicsit megbonyolitottam, mert letértünk az útról, ami nem volt annyira nyerő ötlet…keresztül a mezőn, tehéncsapáson, vízfolyáaokat átugrálva...teheneket kerülgetve, akik ellenségesen méregettek minket, behatolókat (persze ezt csak én éreztem így, Józsi szerint semmi bajuk velünk, nem bántanak, de jobb félni mint megijadni, most ölt egy ika Spanyolországban )
De végre elértók a sorompót, biztonságban voltunk. Es el is indulhattunk hazafelé, hiszen 4 óra volt az út haza...
Karácsonyra kaptam egy úgynevezett Felnőtt kifestőt...terápiás (?), meditációs céllal :)
Sajnos még csak nézegettem, de hétfőn annyira kevesen voltak és én annyit mindent áttakarítottam, hogy jobb híján (mert azért én nem állok neki a mobilom nyomogatni) elkezdtem rajzolgatni. Nem mellesleg pedig ez volt a feladat egy oldalon, ahová feliratkoztam...ajánlom :)
2010-ben, miután lemásztam a Säntisről egy ilyen csukában, amikor is mindenki hülyének nézett (teljesen jogosan. Végül is 2600 méterről kellett leereszkedni vagy 1000 métert, sziklákon, és csak ötször volt kiírva, hogy csak megfelelő cipőben és felszereléssel induljon neki bárki...),
elhatároztam, hogy kell egy rendes túrabakancs. Mivel azért akakor is elég költségérzékeny voltam, sokat kellett rajta gondolkodnom. Végül a közelgő szülinap és karácsony sokat segített a dolgon.
Szülői segítséggel megtaláltam a tökéletes bakancsot számomra.
Merrell
Új zergetalpaimat eleinte csak simán városban jártattam, néhány telet mint télicipő szolgált végig, sok-sok kilométerre elkisért vonatos életem alatt... Aztán persze eljött a túrázások ideje is...sok sziklát látott, sok hegycsúcsot, Klettersteigeket...
Öt év alatt nagyon megkopott a régi dicsőség...kcsit már ki is lukadt, nem tartotta távol a vizet a lábacskáimtól, és bizony csúszott is...utüd után kellett nézni..- megint sok-sok gondolkodás, próba után arra jutottam, nem szabad a jól bevált márkát feladni...pont ugyanolyan...
és akkor álljon itt a két talp...jól látszik a kopás...a sziklák jól megették a talp mintáit...
Remélem, ez is ki fog szolgálni...
Most lehetne azon vitatkozni, milyen egy jó bakancs, de a legfontosabb, hogy jól érezzem magam benne...és ez itt teljesül...
